Szegedi beszéd


A szabadságharc vezetője, Kossuth Lajos két alkalommal járt városunkban. A forradalom kezdetén toborozni jött, a végén a maradék lelkesedést feltüzelni. Először 1848. október 4-én érkezett Szegedre. A győztes pákozdi csatából még nem hoztak hírt, ezért Kossuth igen zaklatottan érkezett a városba. Nem tudta még, hogy a horvát csapatokkal megütköző Móga János sikerrel járt-e, vagy sem.

Volt oka az aggodalomra, hiszen annak, hogy Móga sokáig késleltette az összecsapást, és folyamatosan Buda felé hátrált Jellasics serege elől, jó oka volt. A magyar csapatok újonnan sorozott katonái főként kiképzetlen parasztok voltak, akiket még soha nem próbáltak ki csatában. Móga János ezért döntött úgy, addig kerüli az ütközetet Jellasics seregével, amíg erősítést kap, amíg több valódi katona nem érkezik a magyar erőkhöz.

Kossuth azonban úgy vélte, Buda nem kerülhet veszélybe, így Móga János azt a parancsot kapta, hogy Pákozdnál mindenképpen forduljon szembe a horvátokkal, és vállalja a harcot.
A pákozdi csatában a horvát csapatok vereséget szenvedtek, és Bécs felé elhagyták az országot, de ezt Kossuth még nem tudhatta, mikor elmondta Szegeden sokat emlegetett beszédét.

 

Kossuth Lajos beszéde Szeged népéhez
1848. október 4.

"Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa! Mélyen megilletodve hajlok meg előtted.

Mikor Szegedhez közeledtem, sajnálni kezdtem, hogy mellemből kifogyott a hang; de midőn Szeged népét látom, azt tapasztalom, hogy nincs mit sajnálnom, mert itt többre nincs szükség, minthogy a lelkesedés előtt mélyen meghajoljak.

Szegedi beszéd

Midőn én, mint az ország teljes hatalmú biztosa, s a honvédelmi bizottság egyik tagja, a népfölkelés szervezője, utamban más helyekre bementem, azért mentem be, hogy lelkesedést ébresszek; de Szegedre azért jöttem, hogy itt a lelkesedést szemléljem.

És én mondhatom, örömmel szemlélem Szeged népében a lelkesedést; mert veszedelem fenyegeti szegény elárult hazánkat, oly veszedelem, melyhez hasonlót évkönyveink nem mutatnak, s melynek láttára némely kicsinyhituek a fővárosban azt mondták, hogy a magyar nemzet napjai megszámítvák. De én azt mondám: ez nem igaz.

Alkudozásba akartak ereszkedni Jellasichcsal, ama gaz árulóval, kit az ármány pokoli céljainak kivitelére, arra, hogy csak nem rég visszanyert szabadságunkat s függetlenségünket

kezünkből újra kicsikarja s a népet újra a szolgaság jármába hajtsa, eszközül szemelt ki. De én azt mondanám, hogy mielőtt a nemzet annyi erővel s küzdelemmel kivívott szabadságából csak egy hajszálnyit is lealkudnék, elmegyek és megtekintem a népet.

És most, midőn Szeged népét látom, látom szemiben a lelkesedés szikráit, nem késem megírni a fővárosba, hogy Szeged népe az árulóval való minden alkudozás ellen ünnepélyesen tiltakozik. Megírhatom-e ezt? [A nép: meg!]

Igenis, megírom, hogy miután Szegedet s népének ezreit a haza szerelmétől lelkesülve láttam, kőszirtté szilárdult keblemben a hit, hogy e haza, lépjen bár a pokollal szövetségre ellene az ármány, mentve lesz.

Szegedi beszéd helyszíne

Mikor Krisztus mennyei országát megalapította a földön, egynek választottai közül azt mondá: e kőszálra építem én egyházamat; és én hasonlóan mondom, hogy: Szegedre s ennek lelkes népére építem nemzetem szabadságát és a pokol kapui erőt nem vesznek azon.

Oly hatalmasnak hiszem én a népet, hogyha fölkél és összetart, a ropogva összerogyó ég boltozatait is képes fönntartani erős karjaival. Hazám fiai! Mondhatatlanul fontos az óra, melyben hozzátok szólok; talán éppen ebben az órában ütköznek vitéz seregeink az áruló csordáival.

Ki tudja, mit hoz reánk ez óra? Győzelmet vagy veszteséget? - De győzzünk bár vagy veszítsünk, én Szeged népére mindenesetre számolok. A népre minden esetben szükségünk lesz; ha győzünk, hogy a győzelem gyümölcseit learassa; ha vesztünk, hogy a veszteséget győzelemmé változtassa.

Tehát e fontos órában, e mondhatatlanul fontos pillanatban kérdem: találkozik-e egy fia a hazának, találkozik-e egy polgára e városnak, ki hazája szabadságáért vérét, életét feláldozni kész nem volna? [A nép egyhangúlag: Nem!]

Esküszöm a mindenható Istenre, ki védi az igazságot és a hitszegő árulót megbünteti, esküszöm, hogy hazánk szabadságából egy hajszálnyit utolsó csepp véremig elraboltatni nem engedek; esküszöm, hogy hazánkat védeni fogom, míg karomat fölemelhetem. A magyarok Istene úgy segéljen és áldjon meg engemet! [A nép e szavakat lefödött fővel s fölemelt kezekkel lelkesülve mondotta el a szónok után.]

Hajdan, midőn a hazát veszély fenyegette, hős apáink véres kardot hordoztak körül az országban, s ennek láttára, mint sasok repültek a harcmezőre a vitéz magyarok. Én, látván a haza jelen veszedelmét, zászlót ragadtam a kezembe, s megesküdtem, hogy addig nem nyugszom, szegény fejemet nyugalomra nem hajtom, míg az elárult haza fiait szabadságának megmentésére, annak árulói ellen zászlóm alá nem gyűjtöm. De most, miután Szeged népének lelkesedését látom, bízvást összehajtom e zászlót, e zászló nem enyém többé, én Szeged zászlója alá állok. És én bízom a magyarok Istenében, bízom Szeged népének lelkesedésében, hogy kevés idő múlva mentve lesz a hon; ha pedig a hadi szerencse kevésbé mosolyogna fegyverünkre, ha netán a végrehajtó hatalmat az ármány a fővárosból kiszorítaná, azon esetre Szegedet oly pontnak tekintem, melyről a haza szabadságát, a nemzet függetlenségét megmenteni erősen hiszem.

Szegediek! Testvériség köt össze bennünket. Nincs nemes és nemtelen többé: egy hazának fiai, polgárai, testvérek vagyunk mindnyájan. Tehát testvérileg összetartva ragadjunk fegyvert az árulók ellen, legyünk készen hazánk oltalmára.

Testvérek! Ha úgy jöttem volna e városba, mint valamilyen rendkívüli örömnek, boldogságnak hírnöke, kívánhattam volna talán tőletek koszorúkat; de miután a végre siettem körötökbe, hogy benneteket fegyverre, a haza megmentésére hívjalak föl, azon virágkoszorúkat, melyeket lelkes hölgyeitek utamba elhintettek, nem tekinthetem másképp, mint előjeléül azon győzelemnek, melyet a haza ellenségein nemsokára kivívandunk.

Egész életem küzdés és szenvedés vala; de e pillanatban jutalmazva érzem magamat - ám pihenni nem fogok, árva fejemet nyugalomra nem hajtom, míg el nem mondhatom az írás ama szavait: "Most bocsásd el, uram szolgádat, mert láták szemeim hazám szabadságát, boldogságát megmentve!"

Keblem tele érzéssel, még sok mondanivalóm volna hozzátok; de az érzés elfojtja ajkamon a szót. Különben egypár napig körötökben szándékozván maradni, még lesz alkalmam hozzátok bővebben szólani. De most nézzétek - soha nem sírtam és könnyezek."